Anata e no? Soreha dekimasen... /Lehet, hogy szeretem? Az nem lehet... /

Ezt nem hiszem el... Lehetséges ez egyáltalán? Hogyan érhettem ez a szintet ilyen rövid idő alatt? Hiszen ez egyszerűen képtelenség! De mégse... hiszen az apám varázslata már nem hat rám. De nincs időm ezen gondolkodni. Levettem a kesztyűmet és újra megérintettem a kezemen lévő jelet. A könyv újra a kezembe repült, majd egyszerűen arra gondoltam, hogy vissza akarok jutni Katsuji házába, a könyv pedig a megfelelő bűbájhoz lapozott. Egyik kezemet Katsuji vállára tettem a másikban pedig a könyvet tartva olvasni kezdtem a bűbájt. A szavak körülöttünk röpködtek, majd hazateleportáltak. Újra megérintettem a jelem, a könyv pedig eltűnt. Katsuji-t felvittem a hálójába és az ágyra fektettem. Számba vettem az összes gyógyító bűbájt, amit valaha tanultam, de úgy éreztem, egyik se lenne elég erős, hogy minden sebét begyógyítsa. Végül ismét a jelemhez fordultam. A könyv ismét a kezemben landolt és egy varázslathoz lapozódott. Kezemet Katsuji mellkasára tettem, majd olvasni kezdtem. Most a szavak nem körülöttem kavarogtak, hanem a jobb kezemen át áramlottak a testébe. a vörös fény lassan minden sebét begyógyította, ő pedig újra magához tért. 
 - Ho-hol vagyok? - nézett körbe zavartan. 
 - Otthon. Haza hoztalak.
 - Mégis hogyan? És mi történt apáddal? 
 - Ezek most nem számítanak. Pihenned kell!
 - Nem. Jól vagyok - ült fel - Sokkal jobban.
 - Csak a varázslat miatt. Begyógyította a sebeidet, de attól még pihenésre van szükséged - nyomtam vissza őt az ágyba - Hallgass rám, ha nem akarod, hogy kikösselek.
Egy pillanatra meglepődve nézett rám, majd nevetve visszafeküdt.
 - Ahogy téged ismerlek, tényleg képes lennél rá.
 - Ahogy mondod.
 - És te addig mit fogsz csinálni? Haza már nem mehetsz.
 - Azt hiszem itt maradok. Most pedig utána akarok nézni pár dolognak...
 - Rendben. Amíg tudom, hogy a közelemben vagy, nyugodtan pihenhetek - azzal egy szempillantás alatt elaludt.
Mielőtt egyedül hagytam volna őt az álmaival még odasúgtam neki valamit, amit magamnak sem mertem bevallani...
 - Szeretlek...

Opushon o. Ai matawa yūjō /A választás. Szerelem, vagy barátság/


Bajban van, érzem! De mégis hogyan? Lehet, hogy ez is a varázslat miatt van? De nem tudom, hogy van… segítenem kell neki! De mégis hogyan?
-          Talán valami baj van? – nézett rám aggódva Akihide.
-          Ne-em… vagyis igen… Sajnálom, de most mennem kell…
-          Rendben. Add ide a kezed – nyúlt felém.
Megfogtam a kezét, ő lecsukta a szemét, majd vett egy mély levegőt és a körülöttünk lévő mesés világ apró szilánkjaira hullott. Már csak a rózsák vettek körül minket, de amint kihúzta kardját a földből, az is megszűnt.
-          Tessék, most már mehetsz – mondta kissé szomorúan.
-          Köszönöm… mindent – mondtam halkan és egy ötlettől vezérelve egy puszit nyomta az arcára.
Meglepődését kihasználva gyorsan elrepültem a helyszínről. Az edzőtermünkhöz, vagyis Katsuji házához repültem… de nem volt ott… ekkor a kezemen lévő jel izzani kezdett… Teljesen vörösre változott és szinte égette a kezem… Óvatosan hozzányúltam, majd egy nagy világosság kíséretében egy könyv szállt a kezembe. A borítóján a szív varázsa neve állt. Két kezembe fogtam a könyvet, ami egyszer csak magától kinyílt és egy varázslathoz lapozott. Egy kereső bűbáj volt az… még sose hallottam róla… se erről a könyvről. De most nem volt időm vizsgálódni. Katsuji bajban volt… éreztem. Gyorsan olvasni kezdtem a varázslatot, a szavak pedig szinte szó szerint kirepültek a könyvből és körém gyűlve kavarogtak. Egyre gyorsabban forogtak, végül felemeltek engem a földről és transzportáltak. Amikor felnéztem a könyvből már nem az ő házában voltam, hanem a saját házam hátsó kertjében. Nem értettem hogyan is kerülhettem ide… De akkor megpillantottam őt… a földön feküdt… alig éreztem az erejét… Ekkor megláttam apámat is. Odarohantam hozzájuk amilyen gyorsan csak tudtam és két karomat széttárva védelmezőn Katsuji elé álltam.
-          De mégis mit művelsz? – ordított rám.
-          Nem bánthatod őt!
-          Tudod te egyáltalán, hogy miket beszélsz? Tudod, hogy ki az a személy, akit te védeni próbálsz? Ő Katsuji! Itt a lehetőség, hogy megöljük, most le van gyengülve.
-          Tudom, hogy ki ő! Ezért is nem ölheted meg!
-          Hah. Azt hiszed, hogy megállíthatsz? Semmi esélyed ellenem! Az apád vagyok! És sokkal magasabb szinten állok, mint te! Azonnal takarodj az utamból, vagy neked sem kegyelmezek! – ordította féke vesztve.
-          NEM!
-          Te akartad – morogta és rám küldte egyik legerősebb varázslatát.
Azt hittem, hogy nekem végem van. Hamuvá válok itt és most. Azonban nem történt semmi. A varázslat egyszerűen lepattant rólam… hatástalan volt.
-          Mi a franc ez? – hitetlenkedett apám.
-          Már nem maga a legerősebb… - halottam magam mögül Katsujihangját – vége az uralmának… a lánya már felülmúlta azt a szintet!

Shin no tomodachi... /Egy igaz barát.../

Annyira jó volt végre valakivel beszélni... persze nem mondtam el, hogy ki is Chiyuu valójában.. Mégsi annyira megkönnyebbültem... Úgy érezte ismét felszabadultam a titkok láncai alól... Annyira felemelő érzsé volt... Akihide olyan kedves volt velem... még csak most ismertem meg, de olyan mintha évek óta barátok lennénk... Szavak nélkül is megért... Mellette szabadnak érzem magam...
 - Szeretnéd, hogy mutassak neked valamit? - kérdezte.
 - Persze - mosolyogtam rá.
 - Akkor állj fel, és csukd be a szemed. Amíg nem szólok, nem nyithatod ki.
 - Rendben van. Bízok benned -súgtam és becsuktam a szemem.
Úgy érezte, mintha mozogna alattam a föld... majd mintha a ruhámmal is történt volna valami... De bíztam benne és nem nyitottam ki a szemem. Egyszer csak minden abba maradt... Vettem egy mély levegőt... úgy éreztem már nem az iskola kertjében vagyunk...
 - Kinyithatod a szeme - súgta a hátam mögül.
Úgy tettem, ahogy mondta.... és elakadt a lélegzetem... Egy tavon álltam... tavirózsákon.... rajtam virágból készült ruha.. hajam virágokkal feltűzve... A hely, ahol voltunk olyan volt, akár egy botanikus kert az emberek világában.... csak százszorta szebb... Egy kis darab mennyország... Ahogy körülnéztem a virágokból egyszer csak hangszerek nőttek ki... Akihide felém nyújtotta a kezét..
 - Szabad egy táncra? - hajolt meg előttem.
 - Természetesen - pukedliztem én is, és kezébe tettem kezem.
Ő magához húzott, szorosan átölelte a derekam, majd megvárta míg a virágok zenélni kezdenek. Halk, lassú ritmust játszottak... gyönyörű volt... Mi pedig csak táncoltunk a víz felszínén, mintha csak repülnénk...  Szabadnak éreztem magam... Nem foglalkoztam se a varázslattal, se az apámmal... most csak mi ketten léteztünk és a virágok...
 - Csak engedd el magad és élvezd - súgta ismét.
 - Igen... csak élvezem... életemben először...
 - Hagy, hogy elszálljanak a gondjaid....
Elengedtem magam és átadtam magam a táncörömének... Többet semmi se érdekelt... De hírtelen egy hangra lettem figyelmes... valaki a nevemet kiáltotta... a hang felerősödött... Ő kiáltotta a nevem... bajban volt....

Ima, watashi wa nani o subekideshou ka? /Most mit kéne tennem?/

Futottam.. nem is figyeltem hova, csak minél messzebb akartam tőle kerülni.. Szememből könnyek hulltak... Nem láttam semmit... Egyszer csak neki mentem valakinek... Majdnem sikerült a fenekemen landolnom, de akinek nekimentem, elkapott...
 - Minden rendben? - kérdezte kedves hangon.
 - I-igen... sajnálom - mondtam gyorsan, és megtöröltem a szemem.
Segített visszanyernem az egyensúlyom, majd pedig egy zsebkendőt nyújtott nekem. Én először vonakodva, de elfogadtam. Megtöröltem a szemem, majd elraktam a hófehér vásznat.
 - Mond csak, mi történt? - kérdezte.
Nem válaszoltam, csak megrázta a fejem.
 - Figyelj, nekem nyugodtan elmondhatod. Nem kell félned, nem árulom el senkinek, hogy a nagy Keiko-sama sírva ütközött belém, majd kiöntötte nekem a szívét. Nem akarok neked keresztbe tenni, és zsarolni se akarlak. Csak segíteni szeretnék - mosolygott rám.
Gyanakodva néztem fel rá... Mi történt itt? Hirtelen mindenki milyen kedves velem... De valamiért nem igazán merek megbízni senkiben....
 - Mondd csak.. ki vagy te? - kérdeztem és a szemébe néztem.
 - A nevem Akihide.
 - Képességed, fajod, beosztásod?
 - A Föld erőivel vagyok kapcsolatban, varázslóféle volnék és harcos.
 - Értem... Tényleg megbízhatok benned? - kérdeztem félénken.
 - Persze. De ne itt. Gyere velem.
Átkarolta a derekam, és egy kisebb kert felé terelt. Egy pad állt az egyik fa alatt... Nem valami védett hely... Leültetett a padra, ő pedig elővette  a kardját, letérdelt a földre és beleszúrta. Valamit mormogott, majd pár pillanat múlva teljesen körülnőttek bennünket a vörös-rózsák... Teljesen elszigeteltek minket a világtól.. ez volt mi kis közös minidimenziónk... Ahogy így elnéztem, biztosra vettem, hogy hangszigetelt is volt. Valamiért mellette most biztonságban éreztem magam... Vettem egy mély levegőt, ő leült mellém, én pedig mesélni kezdtem....


Watashi ga komatte iru... Watashi wa nani o subekideshou ka? /Bajban vagyok... Mit kéne tennem?/

Ezt nem hiszem el.. Mégis honnan tud róla... nehogy már.... GONDOLATOLVASÓ? De hát az lehetetlen... ilyen képesség nem létezik! Vagy mégis?
 - Ne bámulj, hanem válaszolj! - förmedt rám.
 - Hogy mit miért tanultam meg? - kérdeztem a hülyét játszva.
 - Keiko, nekem nem tudsz hazudni! Tudom, hogy megtanultad azt a varászt. Ott van rajtad a jele! - mutatott a csuklómra....
Hitetlenkedve meredtem a csuklómra... De igaza volt... egy jel virított a csuklómon... Egy szív egy tőrrel átszúrva... Mégis mikor került ez ide?  Eddig észre se vettem...
 - Ha tényleg titokban akartad volna tartani előttem, legalább felvehettél volna egy kesztyűt... túl nyilvánvaló vagy...
 - Dehát.. ez eddig nem volt it....
 - Hát persze hogy nem... nem olvastad el végig a varászlatot ugye?
 - Nem.... - mondtam zavartan és megráztam a fejem
 - Akkor elmondom neked én - indult el felém - "Az, ki a varázslat birtokába lészen, annak jelét csuklóján viseli. Azonban eme jel csak választotta közelében válik láthatóvá. Ezzel jelezvén párjának, hogy mily nemes cselekedetre készül szíve választottja" - kis szünetet tartott - De van még tovább is... "Eme varázs a szerelem megléte nélkül nem idézhető meg. Azonban az igaz szerelem ereje megmentheti mindkettőjük életét, ha az utolsó pillanatban bizonyságot adnak érzéseikről..." - azzal megfogta az állam, és megcsókolt. Ezt nem hiszem el... ezt mègis hogy kèpzelte? Az eszem azt mondta, hogy lökjem magamtòl, de valamièrt kèptelen voltam rà... Valamièrt vonzott magàhoz... Karjaimat a nyaka körè fontam ès testemmel hozzà simultam. Átadtam magam a csókjának....Érzékeimen végigperzselt a vágy mindent elemésztő hulláma... Olyan volt mintha tűzben égnék.... Ajkaink perzselő forrósága távolodni kezdett... Szemünkben égő vággyal néztünk a másikra... Nem mondtunk semmit, de jól tudtuk mi jár a másik fejében... Legalábbis ezt hittem... Katsuji elmosolyodott, majd így szólt:
 - Látod igazam volt. Már most is szeretsz!
Villámként hatoltak belém szavait.... az nem lehet... Én nem szerethetem őt... Olyan erővel és gyorsan löktem el magamtól, ahogy csak tudtam... Kezemmel a számhoz kaptam és letöröltem csókját... A párkány felé rohantam és leugrottam... Földet érve rohanni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta... Én nem szerethetem őt! Az teljességgel kizárt... LEHETETLEN!

Kono kankau wa nandesu ka? Sore wa dokidoki watashi no kokoro wa... /Mi ez az érzés? Úgy zakatol a szívem.../

Új nap virradt. Itt az idő... Beszélnem kell vele a kövekről.... Muszáj... de a varászlatról nem szólhatok neki.. és nem szabad megtudnia, hogy tudom, meg fog halni...Felkeltem, és készültem is az iskolába... Biztos vagyok benne, hogy ő már ott lesz... Se perc alatt elkészültem.... Ismét a repülő varázst használtam, hogy elérjek a suliba... Ismét mindenki köszöntött... Semmi változás nem történt a suliban.. legalábbis én így éreztem... De tudnának a tegnap történtekről... Nem.. senki se tudhat róla... Ha megtudnák.. bele se merek gondolni a következményekbe... Mégis hogy reagálnának, ha megtudnék, hogy minden idők legnagyobb varázslója él, csak gyenge? Mit tenne az apám vele? Bele se merek gondolni... Biztosan azonnal meg akarná ölni őt... De azt nem engedhetem... Beértem suliba.... Bementem a termembe, ahol a padomon helyemen ülve várt Katsuji....
 - Végre, hogy megjöttél Keiko - sietett elém.
 - Chiyuu... mióta vársz rám? - kérdeztem meglepődve?
 - Ó, csak nem rég óta... gyere, beszélnünk kell - kapta el a karom, és maga után húzott....
 - Megint a tetőre? - kérdeztem halkan?
Nem fordult hátra, de láttam, hogy bólint. Felrepültünk a tetőre, és ismét körénk vonta a pajzsot.
 - Nos.. mesélj - változott meg a hangja.
 - Mégis miről meséljek? - kérdeztem értetlenül?
 - A szintemelkedésedről....
 - Ja... hogy az... 30 szintet léptem - mondtam halkan.
 - Értem... - mondta elgondolkodva - Akkor hamarosan eléred azt a szintet.. akkor megcsinálhatjuk a varászlatot...
 - Várj egy kicsit... Mondd csak--- ha a kövek megnövelik az erőnket... akkor te  miért nem használod?
 - Sajnos én immúnis vagyok rájuk...
 - Miért?
 - Az igazat megvallva, amikor felfedeztem ezeket a köveket, még nem ismertem az erejüket... odalent, védőfelszerelés nélkül hajtottam végre egy varászlatot... Sajnos túl nagy erő... khmm... olvadt össze velem... szinte magához kötött az a hely.. egy hónapig el se tudtam hagyni azt a szobát.... De mivel az én lapszintem az 1000-res volt, ezért nem tudott velem összeolvadni a kő.... legalábbis nem mind, ami a közelemben volt... ennek hála immúnis lettem rá...
 - Értem... És mondd, mégis mekkora növekedés érhető el vele?
 - Biztosan nem tudom... De az eddigi vizsgálatok szerint az alany alapszintjéhez hozzáadhat legalább 200 szintet...
 - Tehát... ha minden igaz... az én végleges szintem elérheti a 1100-as szintet?
 - Pontosan... de szerintem a te esetedben, még magasabbra is elérhetsz... De most én kérdezek!
 - Persze, mondd csak...
 - Mondd, mégis miért tanultad meg tegnap este a Victima Amoris varázslatot?

Pawa no himitsu.. Dono yona himitsu ga mada hoji? /Az ereje titka.. Mégis milyen titkot őrizhet?/

Ez hihetetlen... egyetlen edzés latt 30 szint? Elképesztő... ha ilyen ütemben fejlődök, akár 4. alkalom után elérhetem az 1000-es szintet! De várjunk csak... ha ezekkel a kövekkel ekkora fejlődés érhető el, akkor Ő miért nem használja? Lehet, hogy az ereje egy ideig még nem lesz a régi, de a kövekkel elérhetné azt a szint... Hacsak... várjunk csak.. Lehet, hogy az ő alapszintje sokkal 1000 alatt van, és csak a kövek erejével ért el oda? Vagyis akkor a kövek csak egy bizonyos szintemelkedésig alkalmazhatóak? Holnap minden képpen beszélnem kell vele erről... Tudnom kell, hogy mi az igazság... Nem szeretem, ha titkolòznak előttem... főleg ha valaki olyan teszi, aki közel àll hozzám... De minden kèppen vàrnom kell holnapig... ma màr semmit sem tehetek... Letusoltam, majd mentem is aludni... Àlmodtam... mèghozzá azt, hogy èn vagyok mindenidők legnagyobb varázslòja... Làttam, hogy megcsinàljuk a legendàs varázslatot, ès ekkor Ő holtan esett össze...Ekkor felèbredfem... Zihàlva ès verejtèkben ùszva... Valami baj van... ez nem egy szokásos álom volt... Olyan volt.. mint... mint egy jóslat...Utána kell néznem valaminek... Kiugrottam az ágyból, és lesiettem a könyvtárba... Emlékszem, hogy volt egy könyvünk, ami a legendás varászlatról szólt... De mégis hol? Egy kereső bűbáj segítségével pár perc alatt megtaláltam... Kinyitottam a könyvet, és keresgélni kezdtem... Meg is találtam... 

"A legendás varázslat végrehajtásakor az erőszintek kiegyenlítődnek... azonban amint véget ér a varázs, a gyengébbik varázsló életével lakol érte"

Tehát igazam volt... Az álmom tényleg egy látomás volt... Egy látomás Katsuya haláláról... De várjunk csak.. tovább olvastam.

"Azonban a szerelmes párja megmentheti kedvese életét, ha a másik befejezte előtt elmondja ezt a varázslatot:
NOMEN AMOR, VIRES DIMIDIUS TUUM. SIC SALVAT VITAE, ET SACRIFICIUM IPSE...
Ezáltal feláldozza magát szerelme helyet"

Ez az! Ezzel megmenthetem őt! Ő érdemesebb az életre, mint én. Ő megváltoztathatja ezt a mocskos világot! 

Shinji rarenai hodo no shinpo... Watashi no tsuyo-sa wa seicho shite imasu /Hihetetlen fejlődés... Az erőm egyre nő!/

Hazaérve a szokásos szolgahad fogadott… Rögtön ugrottak minden mozdulatomra… Egyik a kabátomat vette el, másik a cipőmet… Ekkor a komornyik lépett elém.
 - Isten hozta itthon, Keiko-sama. Az uram látni óhajtja önt. Azt kérte, amint megérkezik keresse fel őt.
 - Köszönöm. Máris megyek.
 - A könyvtárban van jelenleg – mondta, s meghajolt előttem.
Elindultam a könyvtár felé. Tudtam mi vár rám. Apám meg akar büntetni. Odaérkezve 2 szolga nyitott nekem ajtót.
 - Megjöttem, apám – hajoltam meg előtte.
 - Mégis merre csámborogtál – üvöltötte.
 - Az egyik diák tőlem akar tanulni, én pedig nem akarom cserben hagyni az engem szolgálókat – feleltem.
 - Hmm… rendben van… Ez dicséretes. De legközebb szólj, ha késni fogsz.
 - Apám, akkor már most szeretnék szólni, hogy nagy valószínűséggel ezen túl minden nap kicsit később fogok hazaérni…
 - Mégis mi okod lenne rá?
 - Mint mondtam, az egyik diákot oktatom. Nem nagy az ereje, de könnyen fejleszthető.
 - És mégis mi okod lenne neki segíteni?
 - Nos, ha én teszem őt erősebbé, később engem szolgál majd hálából. És ha engem fog szolgálni, minden erejére szüksége lesz.
 - Nos, rendben van.  Most távozhatsz – intett, hogy menjek.
Meghajoltam ismét előtte, majd elmentem. Fel a szobámba… El se hiszem, hogy sikerült… És még csak a köveket se szúrta ki! Amikor végre szobám magányába vonultam, megidéztem egy egyszerű varázslatot. Ez az, amit legelőször tanítanak meg minden növendéknek. Ezzel az egyszerű varázslattal képesek megmérni saját erejüket… Hogy hogyan? Nos ezt elég nehéz lenne elmagyarázni… De kíváncsi voltam, most hányas szinten is állok… Megidéztem hát a varázslatot… De nem akartam elhinni… Ez lehetetlen… hiszen még csak egy edzésen voltam… Még ha a kövek erejét is nézzük, ez akkor is hatalmas előrelépés… Ez biztos csak egy félreértés… Megidéztem hát még egyszer… De ugyan azt mutatta… Ezek szerint az erőm, egy kő beolvadása, és egy napi edzés után máris ekkorát fejlődött… Elértem, a 930-as szintet

Gappei... Chichi no ego... /Az egybeolvadás... Apám egója.../

Ezek a kövek valami fantasztikusak! Eddig még egyszer se éreztem ekkor energiát...  ÉS teljesen az uralmam alá hajtottam az egészet... Hihetetlen volt... És még sose sikerült ilyen sokáig fenntartanom ezt a varászlatot!  Kb 10 percig fenn tudtam tartani! Amikor a lángok elhaltak, Katsuya leengedte a védőpajzsát, majd nem sokkal később én is leszálltam a földre. Ő odajött hozzám.. Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni...
 - Na? Milyen voltam? - kérdeztem.
Nem mondott semmit... Csak a gyűrűmre mutatott... Ránéztem, és láttam, hogy eltűnt... Körbenéztem, hogy leejtettem-e valahova, de nem találtam sehol....
 - Ne keresd. Már eggyé olvadt veled - mondta.
 - De mégis hogyan? Nem azt mondtad, hogy ahhoz, hogy ez megtörténjen, egy bizonyos ideig viselnem kell őket
 - De igen! De úgy tűnik a te erőd mellett elég, ha egy erős varázslatot idézel meg... Érdekes - mondta, miközben engem méregetett.
 - Na jó, ezt fejezd be. Ne méregess engem úgy, mintha egy kísérleti nyúl lennék...
 - Bocsánat.. nem ez volt a célom... De most menj haza.. Mára ennyi elég volt...
 - De hát még szinte  nem is csináltunk semmit!
 - De igen... Többet értünk el, mint ahogy az képzeltem... Ráadásnak az édesapád aggódni fog, hogy hova is tűntél...
 - Ugyan már.. Hiszen még csak fél óra telt el az iskola óta...
 - Tévedsz! 5 óra telt el azóta!
 - Hogy mi? Az nem lehet... De hiszen a varázslatom csak vagy 10 percig tarthatott!
 - Tévedsz! 4 és fél órán keresztül tartottad fen! Nem 10 percig! Észre sem vetted?
 - Az lehetetlen... eddig még uralni sem tudtam, nem hogy ilyen sokáig fen tartani....
 - Ez a kő ereje...
 - Elképesztő... De akkor én most megyek.. Még ki kell találnom valamit, hogy  miért mentem voltam ilyen sokáig..
 - Mit szólnál ehhez: Azért, mert az egyik diák tőlem akar tanulni, én pedig nem akarom cserben hagyni az engem szolgálókat. Ez apád egójának is megfelelő válasz lenne, úgy érzem - nevetett.
 -Úgy látom, elég jól ismered az apám. Köszönöm az ötletet - nevettem rá, majd indultam is hazafelé.

Kunren ga hajimaru... Suisho no himitsu... /Az edzés megkezdődik... A titkos kristály.../

Hihetetlen volt... Az egész szoba halványkékben úszott... De hogy milyen kékben? Nem tudnám megmondani... Egy ismeretlen árnyalat... Leírni nem lehet...
 -  Ne nézelődj, el kell kezdenünk az edzést! - szólt Katsuya.
Ránéztem, és odamentem hozzá. Felvett egy kesztyűt, majd nyakába akasztott egy medált.
 - Gyere - intett felém.
Odamentem hozzá, ő pedig a kezembe nyomott egy bokaláncot, egy gyűrűt, és egy nyakláncot.
 - Vedd fel őket. Ezek az ékszerek az itt található kőből készültek... Segítenek, hogy felerősítsd az erőd. Ha ezeket használod, a mágiád még az 1000. szintet is túlszárnyalhatja!
 - Még azt a szintet is? - kérdeztem csodálkozva.
 . Igen. Benned megvan hozzá az erő és a képesség. Te lehetsz az első és egyetlen, aki túlszárnyalhatja az én szintem...
 - Hihetetlen.... mégis milyen kövek ezek? - kérdeztem a köveket tanulmányozva.
 - Mint mondtam, ezt a követ én fedeztem fel... Hatalmas erővel rendelkezik... Valamint, ha az alany egy bizonyos ideig folyamatosan viseli őket, a kövek egy idő után az ember testébe olvadnak...
 - Képesek rá? - csodálkoztam.
 - Igen. És ha beolvadnak a testedbe, az erejük is a tiéd lesz.
 - Lenyűgöző... - suttogtam.
 - Az. De most ideje, hogy elkezdjük a gyakorlást - bólintottam - Gyere, állj ide, ebbe a körbe. Aztán amikor szólok, idézd meg a legerősebb varászlatod.
 - Várj... a legerősebbet?
 - Igen, azt. Csak így léphetsz szintet...
 - De a legerősebb varázslatom a Sárkány Tűz!
 - Ne aggódj. Ebben a helyben nem tudsz kárt tenni...
 - És benned? - kérdeztem óvatosan.
Maga köré vont egy védőbúbájt, majd visszafordult felém.
 - Most már nem. Ne aggódj. Csak varázsolj!
Bólintottam, majd vettem egy mély levegőt, és nekiláttam a varázslatnak. Kezeimet leengedtem magam mellé, majd szépen lassan felemeltem őket, miközben beszívtam a levegőt. A körülöttem lévő tér pulzálni kezdett, és felforrósodott. Hajamat felfújta az energia szele, éreztem, hogy lebegni kezdek... Szemeim, amit eddig csukva tartottam, most kinyitottam. Amint kifújtam a levegőt, lángok vettek körül... Az egész helyet elemésztő tűz vette uralma alá. Eddig csak 2-szer idéztem meg ezt a varázslatot, de egyszer sem tudtam kordában tartani... Azonban most én uraltam... Uralmam alá hajtottam ez azt elemésztő erőt! Kezeimmel irányítottam a tűz megállíthatatlan sugarát. Elképesztő érzés volt, ahogy az erő áthaladt a testemen...

Kunren ga hajimaru... Mada watashi o matteimasu ka? /Megkezdődik a kiképzésem... Mégis mi vár rám?/

Hamarosan oda is értünk... Egy hatalmas kastély szerű épület volt.. Látszott rajta, hogy már több száz éves... Egy erős erőtér vette körül... Ő pedig csak egy egyszerű suhintással véget vetett neki...
 - Ezt még te...
 - Igen, én emeltem.. Azért, hogy senki se érjen hozzá, amíg én vissza nem jövök..
 - Mégis ki lett volna olyan ostoba, hogy a te otthonodba jöjjön? - kérdeztem.
 - Hogy ki? Az apád... Már többször is megpróbálta feltörni a pecsétet... És egyszer már majdnem sikerült is neki...
 - Értem.. igazad van.. ez rá vall.. biztos meg akarta szerezni a titkaidat, hogy erősebb legyen...
 - Pontosan.. Na de meg is érkeztünk - landoltunk a kastély bejárta előtt pár lépéssel...
Felnéztem, és elámultam a kőfalba faragott mintáktól.. Elképesztőek voltak.. Az ajtón nem volt se kilincs, se semmi.. ezért kíváncsian figyeltem, hogyan nyitja ki az ajtót... Egyik ujját az ajtóhoz érintette, majd öklével beleütött az ajtóba... Az ajtó hirtelen ketté vált, ás utat engedett.. Annak ellenére, hogy évszázadok óta nem járt itt senki, belülről nagyon is korszerű volt... Sőt! Olyan elemek is voltak itt, amiket én még életemen nem láttam...
 - Annak idején rengeteg dolgot én magam találtam fel.. Nem csodálom, hogy van itt pár számodra ismeretlen tárgy is...
 - Elképesztő... - néztem körbe.
 - Hogyha ez így lenyűgözz, akkor kíváncsi vagyok mit fogsz szólni az edzőteremhez - mosolygott rám, majd intett, hogy kövessem.
Elszakítottam tekintetem a furcsa tárgyakról, és követtem őt.. Végigvezetett egy folyosón, majd kinyitott egy titkos ajtót és lementünk egy hosszú, csigalépcsőn.. Leérkezve kék falak vettek körül.. belőlük hihetetlen, földön túli fény áradt... Nem tudtam mi az az anyag de úgy éreztem, erővel tölt el...
 - Mi ez? - kérdeztem.
 - Egy különleges kőzet. Én magam találtam rá... Egy kis varázslattal feltártam a valódi erejét, és kiderült, hogy nagy mértékben képes felerősíteni a varázslók, így a mi erőnket is..
 - Akkor ezért mondtad, hogy itt gyorsan fejlődhetek...
 - Pontosan! Ha itt gyakorolsz, akár egy nap alatt 30 szintet is léphetsz - mondta elismerően.

Demo, hontō no ai... Mada anata wa watashi o shitaidesu ka? /Még hogy igaz szerelem... Mégis ki szeretne engem?/

Ezt nem hiszem el... Nem elég, hogy a nagy erejű varászló életben van, és találkoztam vele.. De engem keresett... 800 éven át.. Most pedig azt akarja, hogy legyek a szerelme... Ez még viccnek is rossz... Időközben visszamentem a terembe... Az órák teltek egymás után...  Miután vége lett a napnak, kilépve a teremből, Ő várt rám...
 - Keiko, mehetünk? - kérdezte.
 - Katsu... - kezdtem, majd eszembe jutott mit mondott - Chiyuu, mégis mit keresel itt?
 - Jöttem érted, hogy együtt menjünk - mosolygott rám.
 - Együtt, mégis hova?
 - Na ne butáskodj! Mondtam, hogy suli után mutatni akarok neked valamit! - azzal ismét megfogta a csuklóm, és kivezetett a teremből.
Mindenki csodálkozva nézett ránk.. Nem értették, mégis mi folyik itt... Ez eddig senki se mert még csak hozzám szólni se... erre itt van ez a gyengének tűnő kis halhatatlan,  és ma már másodjára vonszol engem végig a folyosón.. Külső szemlélőnek úgy nézhetett ki, akár egy rossz komédia... De ha tudták volna, hogy mi is történik valójában... Amikor kiértünk a suliból, végre megállt. De csak annyinak , hogy a fülembe súgjon valamit.
 - Repüljünk el. De most te varázsolj... nem kéne még lelepleznem magam - én pedig csak bólintottam.
Amikor már elhagytuk az iskolát, ő is bevetette erejét, és szólt, hogy én hagyjam abba.
 - Mégis hova megyünk? - kérdeztem.
 - A régi házamhoz. Van ott egy "edző terem". Ha ott gyakorolsz, hamar eléred az 1000. szintet.
 - Mégis miért kéne nekem is elérnem azt a szintet?
 - Azért, mert én még egy ideig nem leszek rá képes...
 - De hát miért?
 - Ez a varászlatom egyik hátulütője...  El kell telnie még legalább 100 évnek, hogy újra elérjem azt a szintet...
 - Akkor miért nem vársz addig? - kérdeztem.
 - Mert ahhoz, hogy a Kokoro no majikku teljes erejét felhasználhassuk,  ahhoz az kell, hogy azon az estén idézzük meg, amikor a Mars és a Vénusz együtt állnak... Ez pedig csak 1000 évente fordul elő...
 - És ez mikor következik be?
 - Másfél hónap múlva...
 - Hogy? Addig nem leszek képes elérni azt a szintet! - kiáltottam.
 - De igen! Még hamarabb is...
 - És a szerelem? - kérdeztem zavartan.
 - Ne aggódj, elérem hogy belém szeress- küldött felém egy szívdöglesztő mosolyt.
Ebben a pillanatban kétségem se volt afelől, hogy én bele fogok szeretni... de, hogy ő is szeretni fog-e engem, az már más kérdés... Eddig még szóba se álltak velem a hallhatatlanok, nem hogy belém szeressenek... Valamit tennem kellesz...

Yoku jinsei wa... Okina ketsudan... /Hát életben van... A nagy döntés.../

Mégis miről beszél ez az alak? Felment a sorsom alól? Ezt mégis hogy érti? Egy pillanat.. Egy hangot hallottam a fejemben...

"Kérlek ne ijedj meg... Most megmutatom neked a valódi erőmet... "

Nem tudtam mègis miről beszèlhet... de egyszer csak megèreztem azt a hatalmas, földön túli erőt, ami belőle áradt... Szinte elsöpört... Mégis hogy lehet ez? Hogy lehet ekkora ereje? Ez lehetetlen.... az erőszintje majdnem akkor, mint az enyém... De mégis hogyan? Egyszer csak megszűnt ez az erőhullám... Zihálva néztem rá.. Az ereje elsöpört...
 - Mé-mégis mi a fene vagy te?
 - Én vagyok Katsuji erejének birtokosa... - nézett mélyen a szemembe.
 - Ho-hogy mi? De hát az nem lehet.... Nem született gyermeke...
 - Félreérted... nem a gyereke, vagy az unokája vagyok... Én vagyok Katsuji! Egy varázslat segítségével visszaforgattam az időt...
 - Lehetetlen! Nem létezik ilyen varázslat! - üvöltöttem.
 - De igen! Én magam fejlesztettem ki... És csak azért, hogy téged megtaláljalak!
 - Engem? De mégis miért? - néztem rá ostoba fejjel...
 - Hallottál már a "Kokoro no majikku"-ról?
 - Igen. A lehető legerősebb varázslat... Csak az tudja megidézni, aki eléri az 1000. szintet, és szívében igaz szerelem lángol... Ezért is ez a neve... "A szív varázsa"....
 - Pontosan.
 - De még mindig nem értem, hogy ehhez miért kellek én...
 - Akkoriban, még 800 évvel ezelőtt, egy boszorkány felkeresett... Azt mondta, álmot látott rólam... Azt mondta, ha egy éven belül nem tűnök el, jönnek, és megölnek... Azonban 800 év múlva születik egy lány, akinek segítségével megidézhetem a legerősebb varázslatot... Ereje közelít majd elrendelt sorsa az, hogy túlszárnyaljon engem...
 - Na ne... Ne viccelődj itt nekem... Nem hiszek neked... Méghogy az én segítségemmel idézheted meg AZT a varázslatot.... Ahhoz szerelem kell! Igaz és tiszta szerelem! Méghozzá két nagy erejű varázsló között!
 - Pontosan... szerelem - lépett egyre közelebb hozzám...
Jobb kezével végigsimított hajamon, én pedig elvesztem zöld szemeiben... Halkan, szinte suttogva beszélt, pedig nem hallhatott minket senki...
 - Na, hogy döntesz... Segítesz nekem, Hime-sama?
Nem tudtam neki ellenállni... Nem tudtam mi vonz benne... Hatalmas ereje, vagy az azt álcázó ártatlan külseje...
 - Rendben... segítek neked - nyögtem végül, miközben ő egyre közelebb hajolt...
Már olyan közel volt, hogy ajkaink szinte összeértek.. Sose éreztem még magam ilyen kiszolgáltatottnak... Ekkor megállt, és puszit nyomott a homlokomra, majd leugrott a tetőről... Egy mozdulatával megszüntette az akadályom.. Miközben a levegőben zuhant, még hátrakiáltott nekem:
 - Ja és a nevem Chiyuu...
Azzal eltűnt odalent az udvaron, én pedig térdre rogyva könyveltem el gyengeségem...

Saisho no hi... Kyodaina odoroki... /Az első nap... hatalmas meglepetés.../

Kezdtek szállingózni az osztályomba beosztott diákok... Mind tanácsosok gyermekei voltak.. Ugyan ùgy köszöntek nekem, akár a terembe belépő tanár is... Az első napon még nem volt semmilyen bonyodalom vagy harc... Nem azért, mert nem voltak összetűzések, hanem azért, mert ez egy szabály volt... Aki ennek ellent mondd, azt a tanárok végzik ki... A tanárunk elmondta az iskola területén való tartózkodás főbb szabályait...
1) osztályon belüli egyének bármikor kihívhatják egymást
2) különböző osztályok béli egyének harcához tanári jóváhagyás szükséges
3) ha valaki engem akar kihívni, ahhoz igazgatói beleegyezés kell
4) ha az iskolában banda alakul, és ki akarnak hívni engem, csak akkor tehetik, ha erőszintjük összege egyenlő az enyémmel
5) tanárokra sosem lehet támadni, aki megteszi, kivégzik
Hát röviden ennyi... Míg az emberek iskoláiban arra figyelmeztetnek, hogy ne rendetlenkedj, vagy ne csinálj felfordulást, mert kicsapnak, itt az életedet kell óvnod... Az óra végeztével mindenki ment, hogy megkeresse barátait, és néhány kihívóra találjon... Én pedig úgy döntöttem, szétnézek egy kicsit az iskola területén... Ahogy végigróttam a folyosókat, a legkülönbözőbb szörnyeket láttam... Amikor elértem a leggyengébb besorolású osztályt, valaki megállított... Egy fiú állt előttem... Egyenesen rám nézett... Talán őrült... gondoltam magamban... vagy nem tudja, hogy ki vagyok én... De a besorolásom akkor is éreznie kéne... Vagy valóban olyan gyenge lenne, hogy még a szinteket se érzékeli?? Ez lehetetlen...
- Te vagy Keiko? - nèzett mèlyen a szemembe.
- Igen, èn vagyok. Mit akarsz? - tehàt tudja ki vagyok, mègis hozzàm mer szòlni...
- Te velem jössz, beszèlnünk kell - azzal megfogta a csuklòm, ès magàval hùzott az udvarra.
Onnan egy varázslat segítségével felröpített a tetőre. Mégse olyan gyenge... Nem tartozik a legkönnyebb varázslatok közé a repülés, főleg nem a 2 személyes.... és rengeteg energiát felemészt, rajta pedig még csak nem is látszik, hogy fáradt lenne, vagy hasonló... Ilyen erővel legalább 500-asnak kell lennie.... De ha ez így van, akkor az én osztályomba került volna... Mégis ki ő? És én miért nem éreztem meg az erejét, már az első pillanatban?
 - Mégis mit akarsz tőlem? - förmedtem rá.
 - Hogy mit? Már mondtam, hogy beszélni...
 - És mégis  miről? - fontam keresztbe a karjaim.
Vett egy  mély levegőt, majd a párkányhoz ment, és leült a szélére... Nekem háttal... Majd intett, hogy én is üljek le mellé... Miért is ne?  Gyorsan felhúztam egy akadályt, aminek köszönhetően senki se láthatott minket.. mg akkor se, éppen mellettünk ülne.. és főleg nem hallhat! Nem is hinnék egyesek, ez néha milyen hasznos, ha el akarsz rejtőzni... Miután ezzel kész voltam, leültem mellé..
 - Láthatatlan akadály? - kérdezte körbenézve.
 - Pontosan - ültem le mellé.
 - Nem félsz, hogy esetleg megtámadlak, és nem fog róla tudni senki?
 - Nem félsz, hogy hogyha megteszed, meghalsz? - kérdeztem vissza, de nem néztem rá.
 - Szerinted, ha félnék, elrángattalak volna ide mindenki szeme láttára?
 - Hmm... ott a pont...
 - Nem azért hívtalak fel ide, hogy ezt csináljuk...
 - Akkor miért?
 - Meg akartam mutatni, hogy ki is vagyok...
 - Talán valamelyik tanácsnok fia?
 - Nem! Én vagyok az, aki felmenthet a sorsod alól...

Gakko no kaishi-ji ni, anata no jinsei no mendo o mi... /Jól vigyázz az életedre, indul az iskola.../

Elérkezett az idő... Iskolába kell mennem... Mindenki félelem tele várja ezt a napot.. de nekem nem kell aggódnom... Én vagyok a halhatatlanok vezetőjének lánya... Nincs az az ostoba életunt, aki velem ki merne kezdeni... Ugyan halhatatlanok vagyunk, de vannak köztünk olyan erősek (a vezető tanács tagjai, és a vezér családja), akik képesek a saját fajtájukat megölni... A többiek pedig csak súlyos sebeket ejthettek egymáson, azonban belehalni nem tudtak... Az iskolai rendszer is más volt nálunk, mint az embereknél... Nekünk nem volt szükségünk általánosra, alsó és felső középiskolákra, egyetemekre meg hasonlókra... És nem voltak felvételik sem... Itt mindenkit az ereje és képességei alapján soroltak be, és helyeztek el... Amint megszülettünk, beraknak minket egy gépbe... Az a gép megméri az erőnket, majd rangsorol minket... Ennek alapján kezdjük meg az életünket... Emberi években számolva 16 éves korunkba kezdünk el iskolába járni... Nálunk nincsenek ostoba egyenruhák, se névsor, vagy átlagos elosztás... Itt mindenki az ereje szerint osztanak "osztályokba". Az erőszintezőn 0-tól egészen 1000-ig vannak csoportok. Az egyetlen, aki valaha is elérte az 1000-res besorolást, az a mágus Katsuji volt, úgy 800 évvel ezelőtt... Édesapám, a jelenlegi vezető pedig már majdnem elérte a szintjét.... ő 985-ös... Az eddigi legerősebb.... Én, mint egyetlen gyermeke, koromhoz képest, nagyon is közel járok már hozzá.... Általában az én koromban, a tanácstagok és gyermekeik között is legalább 5-600-as különbség szokott lenni.... Én viszont 900-as vagyok... Ezért is fűznek hozzám nagy reményeket... Azt várják tőlem, hogy majd elérem Katsuji mester szintjét, és vannak olyanok is, akik azt remélik, hogy túlszárnyalom őt.... Egyik ilyen az apám... Azt mondja, szégyen családunk becsületén, hogy habár mi vagyunk a vezetők, van, aki nálunk erősebb, vagy erősebb volt...   Én igazából úgy gondolom, hogy nincs igaza... de akkor is.. apámnak nem mondhatok ellent... De ennyi elég lesz.. Ideje indulnom az iskolába... Felkaptam a táskám, majd egy varázslat segítségével az iskolához repültem... Utam közben sokan mutatták ki tiszteletüket felém... Volt egy köszönésünk a tisztelet kifejezésére... Jobb kezünket ökölben a szívünkre tettük, majd meghajoltunk... Nem csodálnám, ha ismerős lenne számotokra... Az egyik itteni szörny átköltözött az emberek világába... Ott pedig egy siker könyvet írt a vámpírokról... Nos, végül is sokan adják a fejüket közülünk arra, hogy átköltözzenek, és az ebben a síkban történteket ott megírják... Ismerek olyat is, aki szégyen szemre beleszeretett egy emberbe, és azzal összekötötte életét... Sőt, még halandó is lett miatta... Förtelem... Szégyen a fajunkra nézve... Az iskolába érve a tanárok is köszöntöttek... még az igazgató is elém sietett, és bevezetett a termembe... Lehet egy kissé túlzás, de nekem külön hely volt fenntartva... Apám kérésére persze... Én valójában nagyon utáltam ezt a megkülönböztetést... De apám erről így vélekedett:

"Akinek meg van a hatalma, az használja ki! Akinek nincs, az hódoljon be, vagy az életével fizet érte!"

A vezetővel persze senki sem ellenkezett, de én jól tudtam, hogy emiatt nem kevesen gyűlölnek... és pont ezért nem is voltak igaz barátaim... sőt.. még nem igazak se... Senki se mert a közelembe jönni, mert féltek, hogy egy rossz szó és megölöm őket.. vagy csak egyszerűen rájuk unok, és végük... Nem szerettem ezt a hajcihőt, és hacacárét magam körül... De születésem óta ez megy... Ja és még egy érdekesség... A szokványos csecsemők úgy 20-30 körüli erővel szoktak születni.... az enyém születésem pillanatában 500 volt...