Futottam.. nem is figyeltem hova, csak minél messzebb akartam tőle kerülni.. Szememből könnyek hulltak... Nem láttam semmit... Egyszer csak neki mentem valakinek... Majdnem sikerült a fenekemen landolnom, de akinek nekimentem, elkapott...
- Minden rendben? - kérdezte kedves hangon.
- I-igen... sajnálom - mondtam gyorsan, és megtöröltem a szemem.
Segített visszanyernem az egyensúlyom, majd pedig egy zsebkendőt nyújtott nekem. Én először vonakodva, de elfogadtam. Megtöröltem a szemem, majd elraktam a hófehér vásznat.
- Mond csak, mi történt? - kérdezte.
Nem válaszoltam, csak megrázta a fejem.
- Figyelj, nekem nyugodtan elmondhatod. Nem kell félned, nem árulom el senkinek, hogy a nagy Keiko-sama sírva ütközött belém, majd kiöntötte nekem a szívét. Nem akarok neked keresztbe tenni, és zsarolni se akarlak. Csak segíteni szeretnék - mosolygott rám.
Gyanakodva néztem fel rá... Mi történt itt? Hirtelen mindenki milyen kedves velem... De valamiért nem igazán merek megbízni senkiben....
- Mondd csak.. ki vagy te? - kérdeztem és a szemébe néztem.
- A nevem Akihide.
- Képességed, fajod, beosztásod?
- A Föld erőivel vagyok kapcsolatban, varázslóféle volnék és harcos.
- Értem... Tényleg megbízhatok benned? - kérdeztem félénken.
- Persze. De ne itt. Gyere velem.
Átkarolta a derekam, és egy kisebb kert felé terelt. Egy pad állt az egyik fa alatt... Nem valami védett hely... Leültetett a padra, ő pedig elővette a kardját, letérdelt a földre és beleszúrta. Valamit mormogott, majd pár pillanat múlva teljesen körülnőttek bennünket a vörös-rózsák... Teljesen elszigeteltek minket a világtól.. ez volt mi kis közös minidimenziónk... Ahogy így elnéztem, biztosra vettem, hogy hangszigetelt is volt. Valamiért mellette most biztonságban éreztem magam... Vettem egy mély levegőt, ő leült mellém, én pedig mesélni kezdtem....
