Hazaérve a szokásos szolgahad fogadott… Rögtön ugrottak minden mozdulatomra… Egyik a kabátomat vette el, másik a cipőmet… Ekkor a komornyik lépett elém.
- Isten hozta itthon, Keiko-sama. Az uram látni óhajtja önt. Azt kérte, amint megérkezik keresse fel őt.
- Köszönöm. Máris megyek.
- A könyvtárban van jelenleg – mondta, s meghajolt előttem.
Elindultam a könyvtár felé. Tudtam mi vár rám. Apám meg akar büntetni. Odaérkezve 2 szolga nyitott nekem ajtót.
- Megjöttem, apám – hajoltam meg előtte.
- Mégis merre csámborogtál – üvöltötte.
- Az egyik diák tőlem akar tanulni, én pedig nem akarom cserben hagyni az engem szolgálókat – feleltem.
- Hmm… rendben van… Ez dicséretes. De legközebb szólj, ha késni fogsz.
- Apám, akkor már most szeretnék szólni, hogy nagy valószínűséggel ezen túl minden nap kicsit később fogok hazaérni…
- Mégis mi okod lenne rá?
- Mint mondtam, az egyik diákot oktatom. Nem nagy az ereje, de könnyen fejleszthető.
- És mégis mi okod lenne neki segíteni?
- Nos, ha én teszem őt erősebbé, később engem szolgál majd hálából. És ha engem fog szolgálni, minden erejére szüksége lesz.
- Nos, rendben van. Most távozhatsz – intett, hogy menjek.
Meghajoltam ismét előtte, majd elmentem. Fel a szobámba… El se hiszem, hogy sikerült… És még csak a köveket se szúrta ki! Amikor végre szobám magányába vonultam, megidéztem egy egyszerű varázslatot. Ez az, amit legelőször tanítanak meg minden növendéknek. Ezzel az egyszerű varázslattal képesek megmérni saját erejüket… Hogy hogyan? Nos ezt elég nehéz lenne elmagyarázni… De kíváncsi voltam, most hányas szinten is állok… Megidéztem hát a varázslatot… De nem akartam elhinni… Ez lehetetlen… hiszen még csak egy edzésen voltam… Még ha a kövek erejét is nézzük, ez akkor is hatalmas előrelépés… Ez biztos csak egy félreértés… Megidéztem hát még egyszer… De ugyan azt mutatta… Ezek szerint az erőm, egy kő beolvadása, és egy napi edzés után máris ekkorát fejlődött… Elértem, a 930-as szintet
Gappei... Chichi no ego... /Az egybeolvadás... Apám egója.../
Ezek a kövek valami fantasztikusak! Eddig még egyszer se éreztem ekkor energiát... ÉS teljesen az uralmam alá hajtottam az egészet... Hihetetlen volt... És még sose sikerült ilyen sokáig fenntartanom ezt a varászlatot! Kb 10 percig fenn tudtam tartani! Amikor a lángok elhaltak, Katsuya leengedte a védőpajzsát, majd nem sokkal később én is leszálltam a földre. Ő odajött hozzám.. Arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni...
- Na? Milyen voltam? - kérdeztem.
Nem mondott semmit... Csak a gyűrűmre mutatott... Ránéztem, és láttam, hogy eltűnt... Körbenéztem, hogy leejtettem-e valahova, de nem találtam sehol....
- Ne keresd. Már eggyé olvadt veled - mondta.
- De mégis hogyan? Nem azt mondtad, hogy ahhoz, hogy ez megtörténjen, egy bizonyos ideig viselnem kell őket
- De igen! De úgy tűnik a te erőd mellett elég, ha egy erős varázslatot idézel meg... Érdekes - mondta, miközben engem méregetett.
- Na jó, ezt fejezd be. Ne méregess engem úgy, mintha egy kísérleti nyúl lennék...
- Bocsánat.. nem ez volt a célom... De most menj haza.. Mára ennyi elég volt...
- De hát még szinte nem is csináltunk semmit!
- De igen... Többet értünk el, mint ahogy az képzeltem... Ráadásnak az édesapád aggódni fog, hogy hova is tűntél...
- Ugyan már.. Hiszen még csak fél óra telt el az iskola óta...
- Tévedsz! 5 óra telt el azóta!
- Hogy mi? Az nem lehet... De hiszen a varázslatom csak vagy 10 percig tarthatott!
- Tévedsz! 4 és fél órán keresztül tartottad fen! Nem 10 percig! Észre sem vetted?
- Az lehetetlen... eddig még uralni sem tudtam, nem hogy ilyen sokáig fen tartani....
- Ez a kő ereje...
- Elképesztő... De akkor én most megyek.. Még ki kell találnom valamit, hogy miért mentem voltam ilyen sokáig..
- Mit szólnál ehhez: Azért, mert az egyik diák tőlem akar tanulni, én pedig nem akarom cserben hagyni az engem szolgálókat. Ez apád egójának is megfelelő válasz lenne, úgy érzem - nevetett.
-Úgy látom, elég jól ismered az apám. Köszönöm az ötletet - nevettem rá, majd indultam is hazafelé.
- Na? Milyen voltam? - kérdeztem.
Nem mondott semmit... Csak a gyűrűmre mutatott... Ránéztem, és láttam, hogy eltűnt... Körbenéztem, hogy leejtettem-e valahova, de nem találtam sehol....
- Ne keresd. Már eggyé olvadt veled - mondta.
- De mégis hogyan? Nem azt mondtad, hogy ahhoz, hogy ez megtörténjen, egy bizonyos ideig viselnem kell őket
- De igen! De úgy tűnik a te erőd mellett elég, ha egy erős varázslatot idézel meg... Érdekes - mondta, miközben engem méregetett.
- Na jó, ezt fejezd be. Ne méregess engem úgy, mintha egy kísérleti nyúl lennék...
- Bocsánat.. nem ez volt a célom... De most menj haza.. Mára ennyi elég volt...
- De hát még szinte nem is csináltunk semmit!
- De igen... Többet értünk el, mint ahogy az képzeltem... Ráadásnak az édesapád aggódni fog, hogy hova is tűntél...
- Ugyan már.. Hiszen még csak fél óra telt el az iskola óta...
- Tévedsz! 5 óra telt el azóta!
- Hogy mi? Az nem lehet... De hiszen a varázslatom csak vagy 10 percig tarthatott!
- Tévedsz! 4 és fél órán keresztül tartottad fen! Nem 10 percig! Észre sem vetted?
- Az lehetetlen... eddig még uralni sem tudtam, nem hogy ilyen sokáig fen tartani....
- Ez a kő ereje...
- Elképesztő... De akkor én most megyek.. Még ki kell találnom valamit, hogy miért mentem voltam ilyen sokáig..
- Mit szólnál ehhez: Azért, mert az egyik diák tőlem akar tanulni, én pedig nem akarom cserben hagyni az engem szolgálókat. Ez apád egójának is megfelelő válasz lenne, úgy érzem - nevetett.
-Úgy látom, elég jól ismered az apám. Köszönöm az ötletet - nevettem rá, majd indultam is hazafelé.
Kunren ga hajimaru... Suisho no himitsu... /Az edzés megkezdődik... A titkos kristály.../
Hihetetlen volt... Az egész szoba halványkékben úszott... De hogy milyen kékben? Nem tudnám megmondani... Egy ismeretlen árnyalat... Leírni nem lehet...
- Ne nézelődj, el kell kezdenünk az edzést! - szólt Katsuya.
Ránéztem, és odamentem hozzá. Felvett egy kesztyűt, majd nyakába akasztott egy medált.
- Gyere - intett felém.
Odamentem hozzá, ő pedig a kezembe nyomott egy bokaláncot, egy gyűrűt, és egy nyakláncot.
- Vedd fel őket. Ezek az ékszerek az itt található kőből készültek... Segítenek, hogy felerősítsd az erőd. Ha ezeket használod, a mágiád még az 1000. szintet is túlszárnyalhatja!
- Még azt a szintet is? - kérdeztem csodálkozva.
. Igen. Benned megvan hozzá az erő és a képesség. Te lehetsz az első és egyetlen, aki túlszárnyalhatja az én szintem...
- Hihetetlen.... mégis milyen kövek ezek? - kérdeztem a köveket tanulmányozva.
- Mint mondtam, ezt a követ én fedeztem fel... Hatalmas erővel rendelkezik... Valamint, ha az alany egy bizonyos ideig folyamatosan viseli őket, a kövek egy idő után az ember testébe olvadnak...
- Képesek rá? - csodálkoztam.
- Igen. És ha beolvadnak a testedbe, az erejük is a tiéd lesz.
- Lenyűgöző... - suttogtam.
- Az. De most ideje, hogy elkezdjük a gyakorlást - bólintottam - Gyere, állj ide, ebbe a körbe. Aztán amikor szólok, idézd meg a legerősebb varászlatod.
- Várj... a legerősebbet?
- Igen, azt. Csak így léphetsz szintet...
- De a legerősebb varázslatom a Sárkány Tűz!
- Ne aggódj. Ebben a helyben nem tudsz kárt tenni...
- És benned? - kérdeztem óvatosan.
Maga köré vont egy védőbúbájt, majd visszafordult felém.
- Most már nem. Ne aggódj. Csak varázsolj!
Bólintottam, majd vettem egy mély levegőt, és nekiláttam a varázslatnak. Kezeimet leengedtem magam mellé, majd szépen lassan felemeltem őket, miközben beszívtam a levegőt. A körülöttem lévő tér pulzálni kezdett, és felforrósodott. Hajamat felfújta az energia szele, éreztem, hogy lebegni kezdek... Szemeim, amit eddig csukva tartottam, most kinyitottam. Amint kifújtam a levegőt, lángok vettek körül... Az egész helyet elemésztő tűz vette uralma alá. Eddig csak 2-szer idéztem meg ezt a varázslatot, de egyszer sem tudtam kordában tartani... Azonban most én uraltam... Uralmam alá hajtottam ez azt elemésztő erőt! Kezeimmel irányítottam a tűz megállíthatatlan sugarát. Elképesztő érzés volt, ahogy az erő áthaladt a testemen...
- Ne nézelődj, el kell kezdenünk az edzést! - szólt Katsuya.
Ránéztem, és odamentem hozzá. Felvett egy kesztyűt, majd nyakába akasztott egy medált.
- Gyere - intett felém.
Odamentem hozzá, ő pedig a kezembe nyomott egy bokaláncot, egy gyűrűt, és egy nyakláncot.
- Vedd fel őket. Ezek az ékszerek az itt található kőből készültek... Segítenek, hogy felerősítsd az erőd. Ha ezeket használod, a mágiád még az 1000. szintet is túlszárnyalhatja!
- Még azt a szintet is? - kérdeztem csodálkozva.
. Igen. Benned megvan hozzá az erő és a képesség. Te lehetsz az első és egyetlen, aki túlszárnyalhatja az én szintem...
- Hihetetlen.... mégis milyen kövek ezek? - kérdeztem a köveket tanulmányozva.
- Mint mondtam, ezt a követ én fedeztem fel... Hatalmas erővel rendelkezik... Valamint, ha az alany egy bizonyos ideig folyamatosan viseli őket, a kövek egy idő után az ember testébe olvadnak...
- Képesek rá? - csodálkoztam.
- Igen. És ha beolvadnak a testedbe, az erejük is a tiéd lesz.
- Lenyűgöző... - suttogtam.
- Az. De most ideje, hogy elkezdjük a gyakorlást - bólintottam - Gyere, állj ide, ebbe a körbe. Aztán amikor szólok, idézd meg a legerősebb varászlatod.
- Várj... a legerősebbet?
- Igen, azt. Csak így léphetsz szintet...
- De a legerősebb varázslatom a Sárkány Tűz!
- Ne aggódj. Ebben a helyben nem tudsz kárt tenni...
- És benned? - kérdeztem óvatosan.
Maga köré vont egy védőbúbájt, majd visszafordult felém.
- Most már nem. Ne aggódj. Csak varázsolj!
Bólintottam, majd vettem egy mély levegőt, és nekiláttam a varázslatnak. Kezeimet leengedtem magam mellé, majd szépen lassan felemeltem őket, miközben beszívtam a levegőt. A körülöttem lévő tér pulzálni kezdett, és felforrósodott. Hajamat felfújta az energia szele, éreztem, hogy lebegni kezdek... Szemeim, amit eddig csukva tartottam, most kinyitottam. Amint kifújtam a levegőt, lángok vettek körül... Az egész helyet elemésztő tűz vette uralma alá. Eddig csak 2-szer idéztem meg ezt a varázslatot, de egyszer sem tudtam kordában tartani... Azonban most én uraltam... Uralmam alá hajtottam ez azt elemésztő erőt! Kezeimmel irányítottam a tűz megállíthatatlan sugarát. Elképesztő érzés volt, ahogy az erő áthaladt a testemen...
Kunren ga hajimaru... Mada watashi o matteimasu ka? /Megkezdődik a kiképzésem... Mégis mi vár rám?/
Hamarosan oda is értünk... Egy hatalmas kastély szerű épület volt.. Látszott rajta, hogy már több száz éves... Egy erős erőtér vette körül... Ő pedig csak egy egyszerű suhintással véget vetett neki...
- Ezt még te...
- Igen, én emeltem.. Azért, hogy senki se érjen hozzá, amíg én vissza nem jövök..
- Mégis ki lett volna olyan ostoba, hogy a te otthonodba jöjjön? - kérdeztem.
- Hogy ki? Az apád... Már többször is megpróbálta feltörni a pecsétet... És egyszer már majdnem sikerült is neki...
- Értem.. igazad van.. ez rá vall.. biztos meg akarta szerezni a titkaidat, hogy erősebb legyen...
- Pontosan.. Na de meg is érkeztünk - landoltunk a kastély bejárta előtt pár lépéssel...
Felnéztem, és elámultam a kőfalba faragott mintáktól.. Elképesztőek voltak.. Az ajtón nem volt se kilincs, se semmi.. ezért kíváncsian figyeltem, hogyan nyitja ki az ajtót... Egyik ujját az ajtóhoz érintette, majd öklével beleütött az ajtóba... Az ajtó hirtelen ketté vált, ás utat engedett.. Annak ellenére, hogy évszázadok óta nem járt itt senki, belülről nagyon is korszerű volt... Sőt! Olyan elemek is voltak itt, amiket én még életemen nem láttam...
- Annak idején rengeteg dolgot én magam találtam fel.. Nem csodálom, hogy van itt pár számodra ismeretlen tárgy is...
- Elképesztő... - néztem körbe.
- Hogyha ez így lenyűgözz, akkor kíváncsi vagyok mit fogsz szólni az edzőteremhez - mosolygott rám, majd intett, hogy kövessem.
Elszakítottam tekintetem a furcsa tárgyakról, és követtem őt.. Végigvezetett egy folyosón, majd kinyitott egy titkos ajtót és lementünk egy hosszú, csigalépcsőn.. Leérkezve kék falak vettek körül.. belőlük hihetetlen, földön túli fény áradt... Nem tudtam mi az az anyag de úgy éreztem, erővel tölt el...
- Mi ez? - kérdeztem.
- Egy különleges kőzet. Én magam találtam rá... Egy kis varázslattal feltártam a valódi erejét, és kiderült, hogy nagy mértékben képes felerősíteni a varázslók, így a mi erőnket is..
- Akkor ezért mondtad, hogy itt gyorsan fejlődhetek...
- Pontosan! Ha itt gyakorolsz, akár egy nap alatt 30 szintet is léphetsz - mondta elismerően.
- Ezt még te...
- Igen, én emeltem.. Azért, hogy senki se érjen hozzá, amíg én vissza nem jövök..
- Mégis ki lett volna olyan ostoba, hogy a te otthonodba jöjjön? - kérdeztem.
- Hogy ki? Az apád... Már többször is megpróbálta feltörni a pecsétet... És egyszer már majdnem sikerült is neki...
- Értem.. igazad van.. ez rá vall.. biztos meg akarta szerezni a titkaidat, hogy erősebb legyen...
- Pontosan.. Na de meg is érkeztünk - landoltunk a kastély bejárta előtt pár lépéssel...
Felnéztem, és elámultam a kőfalba faragott mintáktól.. Elképesztőek voltak.. Az ajtón nem volt se kilincs, se semmi.. ezért kíváncsian figyeltem, hogyan nyitja ki az ajtót... Egyik ujját az ajtóhoz érintette, majd öklével beleütött az ajtóba... Az ajtó hirtelen ketté vált, ás utat engedett.. Annak ellenére, hogy évszázadok óta nem járt itt senki, belülről nagyon is korszerű volt... Sőt! Olyan elemek is voltak itt, amiket én még életemen nem láttam...
- Annak idején rengeteg dolgot én magam találtam fel.. Nem csodálom, hogy van itt pár számodra ismeretlen tárgy is...
- Elképesztő... - néztem körbe.
- Hogyha ez így lenyűgözz, akkor kíváncsi vagyok mit fogsz szólni az edzőteremhez - mosolygott rám, majd intett, hogy kövessem.
Elszakítottam tekintetem a furcsa tárgyakról, és követtem őt.. Végigvezetett egy folyosón, majd kinyitott egy titkos ajtót és lementünk egy hosszú, csigalépcsőn.. Leérkezve kék falak vettek körül.. belőlük hihetetlen, földön túli fény áradt... Nem tudtam mi az az anyag de úgy éreztem, erővel tölt el...
- Mi ez? - kérdeztem.
- Egy különleges kőzet. Én magam találtam rá... Egy kis varázslattal feltártam a valódi erejét, és kiderült, hogy nagy mértékben képes felerősíteni a varázslók, így a mi erőnket is..
- Akkor ezért mondtad, hogy itt gyorsan fejlődhetek...
- Pontosan! Ha itt gyakorolsz, akár egy nap alatt 30 szintet is léphetsz - mondta elismerően.
Demo, hontō no ai... Mada anata wa watashi o shitaidesu ka? /Még hogy igaz szerelem... Mégis ki szeretne engem?/
Ezt nem hiszem el... Nem elég, hogy a nagy erejű varászló életben van, és találkoztam vele.. De engem keresett... 800 éven át.. Most pedig azt akarja, hogy legyek a szerelme... Ez még viccnek is rossz... Időközben visszamentem a terembe... Az órák teltek egymás után... Miután vége lett a napnak, kilépve a teremből, Ő várt rám...
- Keiko, mehetünk? - kérdezte.
- Katsu... - kezdtem, majd eszembe jutott mit mondott - Chiyuu, mégis mit keresel itt?
- Jöttem érted, hogy együtt menjünk - mosolygott rám.
- Együtt, mégis hova?
- Na ne butáskodj! Mondtam, hogy suli után mutatni akarok neked valamit! - azzal ismét megfogta a csuklóm, és kivezetett a teremből.
Mindenki csodálkozva nézett ránk.. Nem értették, mégis mi folyik itt... Ez eddig senki se mert még csak hozzám szólni se... erre itt van ez a gyengének tűnő kis halhatatlan, és ma már másodjára vonszol engem végig a folyosón.. Külső szemlélőnek úgy nézhetett ki, akár egy rossz komédia... De ha tudták volna, hogy mi is történik valójában... Amikor kiértünk a suliból, végre megállt. De csak annyinak , hogy a fülembe súgjon valamit.
- Repüljünk el. De most te varázsolj... nem kéne még lelepleznem magam - én pedig csak bólintottam.
Amikor már elhagytuk az iskolát, ő is bevetette erejét, és szólt, hogy én hagyjam abba.
- Mégis hova megyünk? - kérdeztem.
- A régi házamhoz. Van ott egy "edző terem". Ha ott gyakorolsz, hamar eléred az 1000. szintet.
- Mégis miért kéne nekem is elérnem azt a szintet?
- Azért, mert én még egy ideig nem leszek rá képes...
- De hát miért?
- Ez a varászlatom egyik hátulütője... El kell telnie még legalább 100 évnek, hogy újra elérjem azt a szintet...
- Akkor miért nem vársz addig? - kérdeztem.
- Mert ahhoz, hogy a Kokoro no majikku teljes erejét felhasználhassuk, ahhoz az kell, hogy azon az estén idézzük meg, amikor a Mars és a Vénusz együtt állnak... Ez pedig csak 1000 évente fordul elő...
- És ez mikor következik be?
- Másfél hónap múlva...
- Hogy? Addig nem leszek képes elérni azt a szintet! - kiáltottam.
- De igen! Még hamarabb is...
- És a szerelem? - kérdeztem zavartan.
- Ne aggódj, elérem hogy belém szeress- küldött felém egy szívdöglesztő mosolyt.
Ebben a pillanatban kétségem se volt afelől, hogy én bele fogok szeretni... de, hogy ő is szeretni fog-e engem, az már más kérdés... Eddig még szóba se álltak velem a hallhatatlanok, nem hogy belém szeressenek... Valamit tennem kellesz...
- Keiko, mehetünk? - kérdezte.
- Katsu... - kezdtem, majd eszembe jutott mit mondott - Chiyuu, mégis mit keresel itt?
- Jöttem érted, hogy együtt menjünk - mosolygott rám.
- Együtt, mégis hova?
- Na ne butáskodj! Mondtam, hogy suli után mutatni akarok neked valamit! - azzal ismét megfogta a csuklóm, és kivezetett a teremből.
Mindenki csodálkozva nézett ránk.. Nem értették, mégis mi folyik itt... Ez eddig senki se mert még csak hozzám szólni se... erre itt van ez a gyengének tűnő kis halhatatlan, és ma már másodjára vonszol engem végig a folyosón.. Külső szemlélőnek úgy nézhetett ki, akár egy rossz komédia... De ha tudták volna, hogy mi is történik valójában... Amikor kiértünk a suliból, végre megállt. De csak annyinak , hogy a fülembe súgjon valamit.
- Repüljünk el. De most te varázsolj... nem kéne még lelepleznem magam - én pedig csak bólintottam.
Amikor már elhagytuk az iskolát, ő is bevetette erejét, és szólt, hogy én hagyjam abba.
- Mégis hova megyünk? - kérdeztem.
- A régi házamhoz. Van ott egy "edző terem". Ha ott gyakorolsz, hamar eléred az 1000. szintet.
- Mégis miért kéne nekem is elérnem azt a szintet?
- Azért, mert én még egy ideig nem leszek rá képes...
- De hát miért?
- Ez a varászlatom egyik hátulütője... El kell telnie még legalább 100 évnek, hogy újra elérjem azt a szintet...
- Akkor miért nem vársz addig? - kérdeztem.
- Mert ahhoz, hogy a Kokoro no majikku teljes erejét felhasználhassuk, ahhoz az kell, hogy azon az estén idézzük meg, amikor a Mars és a Vénusz együtt állnak... Ez pedig csak 1000 évente fordul elő...
- És ez mikor következik be?
- Másfél hónap múlva...
- Hogy? Addig nem leszek képes elérni azt a szintet! - kiáltottam.
- De igen! Még hamarabb is...
- És a szerelem? - kérdeztem zavartan.
- Ne aggódj, elérem hogy belém szeress- küldött felém egy szívdöglesztő mosolyt.
Ebben a pillanatban kétségem se volt afelől, hogy én bele fogok szeretni... de, hogy ő is szeretni fog-e engem, az már más kérdés... Eddig még szóba se álltak velem a hallhatatlanok, nem hogy belém szeressenek... Valamit tennem kellesz...
Yoku jinsei wa... Okina ketsudan... /Hát életben van... A nagy döntés.../
Mégis miről beszél ez az alak? Felment a sorsom alól? Ezt mégis hogy érti? Egy pillanat.. Egy hangot hallottam a fejemben...
Nem tudtam mègis miről beszèlhet... de egyszer csak megèreztem azt a hatalmas, földön túli erőt, ami belőle áradt... Szinte elsöpört... Mégis hogy lehet ez? Hogy lehet ekkora ereje? Ez lehetetlen.... az erőszintje majdnem akkor, mint az enyém... De mégis hogyan? Egyszer csak megszűnt ez az erőhullám... Zihálva néztem rá.. Az ereje elsöpört...
- Mé-mégis mi a fene vagy te?
- Én vagyok Katsuji erejének birtokosa... - nézett mélyen a szemembe.
- Ho-hogy mi? De hát az nem lehet.... Nem született gyermeke...
- Félreérted... nem a gyereke, vagy az unokája vagyok... Én vagyok Katsuji! Egy varázslat segítségével visszaforgattam az időt...
- Lehetetlen! Nem létezik ilyen varázslat! - üvöltöttem.
- De igen! Én magam fejlesztettem ki... És csak azért, hogy téged megtaláljalak!
- Engem? De mégis miért? - néztem rá ostoba fejjel...
- Hallottál már a "Kokoro no majikku"-ról?
- Igen. A lehető legerősebb varázslat... Csak az tudja megidézni, aki eléri az 1000. szintet, és szívében igaz szerelem lángol... Ezért is ez a neve... "A szív varázsa"....
- Pontosan.
- De még mindig nem értem, hogy ehhez miért kellek én...
- Akkoriban, még 800 évvel ezelőtt, egy boszorkány felkeresett... Azt mondta, álmot látott rólam... Azt mondta, ha egy éven belül nem tűnök el, jönnek, és megölnek... Azonban 800 év múlva születik egy lány, akinek segítségével megidézhetem a legerősebb varázslatot... Ereje közelít majd elrendelt sorsa az, hogy túlszárnyaljon engem...
- Na ne... Ne viccelődj itt nekem... Nem hiszek neked... Méghogy az én segítségemmel idézheted meg AZT a varázslatot.... Ahhoz szerelem kell! Igaz és tiszta szerelem! Méghozzá két nagy erejű varázsló között!
- Pontosan... szerelem - lépett egyre közelebb hozzám...
Jobb kezével végigsimított hajamon, én pedig elvesztem zöld szemeiben... Halkan, szinte suttogva beszélt, pedig nem hallhatott minket senki...
- Na, hogy döntesz... Segítesz nekem, Hime-sama?
Nem tudtam neki ellenállni... Nem tudtam mi vonz benne... Hatalmas ereje, vagy az azt álcázó ártatlan külseje...
- Rendben... segítek neked - nyögtem végül, miközben ő egyre közelebb hajolt...
Már olyan közel volt, hogy ajkaink szinte összeértek.. Sose éreztem még magam ilyen kiszolgáltatottnak... Ekkor megállt, és puszit nyomott a homlokomra, majd leugrott a tetőről... Egy mozdulatával megszüntette az akadályom.. Miközben a levegőben zuhant, még hátrakiáltott nekem:
- Ja és a nevem Chiyuu...
Azzal eltűnt odalent az udvaron, én pedig térdre rogyva könyveltem el gyengeségem...
"Kérlek ne ijedj meg... Most megmutatom neked a valódi erőmet... "
Nem tudtam mègis miről beszèlhet... de egyszer csak megèreztem azt a hatalmas, földön túli erőt, ami belőle áradt... Szinte elsöpört... Mégis hogy lehet ez? Hogy lehet ekkora ereje? Ez lehetetlen.... az erőszintje majdnem akkor, mint az enyém... De mégis hogyan? Egyszer csak megszűnt ez az erőhullám... Zihálva néztem rá.. Az ereje elsöpört...
- Mé-mégis mi a fene vagy te?
- Én vagyok Katsuji erejének birtokosa... - nézett mélyen a szemembe.
- Ho-hogy mi? De hát az nem lehet.... Nem született gyermeke...
- Félreérted... nem a gyereke, vagy az unokája vagyok... Én vagyok Katsuji! Egy varázslat segítségével visszaforgattam az időt...
- Lehetetlen! Nem létezik ilyen varázslat! - üvöltöttem.
- De igen! Én magam fejlesztettem ki... És csak azért, hogy téged megtaláljalak!
- Engem? De mégis miért? - néztem rá ostoba fejjel...
- Hallottál már a "Kokoro no majikku"-ról?
- Igen. A lehető legerősebb varázslat... Csak az tudja megidézni, aki eléri az 1000. szintet, és szívében igaz szerelem lángol... Ezért is ez a neve... "A szív varázsa"....
- Pontosan.
- De még mindig nem értem, hogy ehhez miért kellek én...
- Akkoriban, még 800 évvel ezelőtt, egy boszorkány felkeresett... Azt mondta, álmot látott rólam... Azt mondta, ha egy éven belül nem tűnök el, jönnek, és megölnek... Azonban 800 év múlva születik egy lány, akinek segítségével megidézhetem a legerősebb varázslatot... Ereje közelít majd elrendelt sorsa az, hogy túlszárnyaljon engem...
- Na ne... Ne viccelődj itt nekem... Nem hiszek neked... Méghogy az én segítségemmel idézheted meg AZT a varázslatot.... Ahhoz szerelem kell! Igaz és tiszta szerelem! Méghozzá két nagy erejű varázsló között!
- Pontosan... szerelem - lépett egyre közelebb hozzám...
Jobb kezével végigsimított hajamon, én pedig elvesztem zöld szemeiben... Halkan, szinte suttogva beszélt, pedig nem hallhatott minket senki...
- Na, hogy döntesz... Segítesz nekem, Hime-sama?
Nem tudtam neki ellenállni... Nem tudtam mi vonz benne... Hatalmas ereje, vagy az azt álcázó ártatlan külseje...
- Rendben... segítek neked - nyögtem végül, miközben ő egyre közelebb hajolt...
Már olyan közel volt, hogy ajkaink szinte összeértek.. Sose éreztem még magam ilyen kiszolgáltatottnak... Ekkor megállt, és puszit nyomott a homlokomra, majd leugrott a tetőről... Egy mozdulatával megszüntette az akadályom.. Miközben a levegőben zuhant, még hátrakiáltott nekem:
- Ja és a nevem Chiyuu...
Azzal eltűnt odalent az udvaron, én pedig térdre rogyva könyveltem el gyengeségem...
Saisho no hi... Kyodaina odoroki... /Az első nap... hatalmas meglepetés.../
Kezdtek szállingózni az osztályomba beosztott diákok... Mind tanácsosok gyermekei voltak.. Ugyan ùgy köszöntek nekem, akár a terembe belépő tanár is... Az első napon még nem volt semmilyen bonyodalom vagy harc... Nem azért, mert nem voltak összetűzések, hanem azért, mert ez egy szabály volt... Aki ennek ellent mondd, azt a tanárok végzik ki... A tanárunk elmondta az iskola területén való tartózkodás főbb szabályait...
1) osztályon belüli egyének bármikor kihívhatják egymást
2) különböző osztályok béli egyének harcához tanári jóváhagyás szükséges
3) ha valaki engem akar kihívni, ahhoz igazgatói beleegyezés kell
4) ha az iskolában banda alakul, és ki akarnak hívni engem, csak akkor tehetik, ha erőszintjük összege egyenlő az enyémmel
5) tanárokra sosem lehet támadni, aki megteszi, kivégzik
Hát röviden ennyi... Míg az emberek iskoláiban arra figyelmeztetnek, hogy ne rendetlenkedj, vagy ne csinálj felfordulást, mert kicsapnak, itt az életedet kell óvnod... Az óra végeztével mindenki ment, hogy megkeresse barátait, és néhány kihívóra találjon... Én pedig úgy döntöttem, szétnézek egy kicsit az iskola területén... Ahogy végigróttam a folyosókat, a legkülönbözőbb szörnyeket láttam... Amikor elértem a leggyengébb besorolású osztályt, valaki megállított... Egy fiú állt előttem... Egyenesen rám nézett... Talán őrült... gondoltam magamban... vagy nem tudja, hogy ki vagyok én... De a besorolásom akkor is éreznie kéne... Vagy valóban olyan gyenge lenne, hogy még a szinteket se érzékeli?? Ez lehetetlen...
- Te vagy Keiko? - nèzett mèlyen a szemembe.
- Igen, èn vagyok. Mit akarsz? - tehàt tudja ki vagyok, mègis hozzàm mer szòlni...
- Te velem jössz, beszèlnünk kell - azzal megfogta a csuklòm, ès magàval hùzott az udvarra.
Onnan egy varázslat segítségével felröpített a tetőre. Mégse olyan gyenge... Nem tartozik a legkönnyebb varázslatok közé a repülés, főleg nem a 2 személyes.... és rengeteg energiát felemészt, rajta pedig még csak nem is látszik, hogy fáradt lenne, vagy hasonló... Ilyen erővel legalább 500-asnak kell lennie.... De ha ez így van, akkor az én osztályomba került volna... Mégis ki ő? És én miért nem éreztem meg az erejét, már az első pillanatban?
- Mégis mit akarsz tőlem? - förmedtem rá.
- Hogy mit? Már mondtam, hogy beszélni...
- És mégis miről? - fontam keresztbe a karjaim.
Vett egy mély levegőt, majd a párkányhoz ment, és leült a szélére... Nekem háttal... Majd intett, hogy én is üljek le mellé... Miért is ne? Gyorsan felhúztam egy akadályt, aminek köszönhetően senki se láthatott minket.. mg akkor se, éppen mellettünk ülne.. és főleg nem hallhat! Nem is hinnék egyesek, ez néha milyen hasznos, ha el akarsz rejtőzni... Miután ezzel kész voltam, leültem mellé..
- Láthatatlan akadály? - kérdezte körbenézve.
- Pontosan - ültem le mellé.
- Nem félsz, hogy esetleg megtámadlak, és nem fog róla tudni senki?
- Nem félsz, hogy hogyha megteszed, meghalsz? - kérdeztem vissza, de nem néztem rá.
- Szerinted, ha félnék, elrángattalak volna ide mindenki szeme láttára?
- Hmm... ott a pont...
- Nem azért hívtalak fel ide, hogy ezt csináljuk...
- Akkor miért?
- Meg akartam mutatni, hogy ki is vagyok...
- Talán valamelyik tanácsnok fia?
- Nem! Én vagyok az, aki felmenthet a sorsod alól...
1) osztályon belüli egyének bármikor kihívhatják egymást
2) különböző osztályok béli egyének harcához tanári jóváhagyás szükséges
3) ha valaki engem akar kihívni, ahhoz igazgatói beleegyezés kell
4) ha az iskolában banda alakul, és ki akarnak hívni engem, csak akkor tehetik, ha erőszintjük összege egyenlő az enyémmel
5) tanárokra sosem lehet támadni, aki megteszi, kivégzik
Hát röviden ennyi... Míg az emberek iskoláiban arra figyelmeztetnek, hogy ne rendetlenkedj, vagy ne csinálj felfordulást, mert kicsapnak, itt az életedet kell óvnod... Az óra végeztével mindenki ment, hogy megkeresse barátait, és néhány kihívóra találjon... Én pedig úgy döntöttem, szétnézek egy kicsit az iskola területén... Ahogy végigróttam a folyosókat, a legkülönbözőbb szörnyeket láttam... Amikor elértem a leggyengébb besorolású osztályt, valaki megállított... Egy fiú állt előttem... Egyenesen rám nézett... Talán őrült... gondoltam magamban... vagy nem tudja, hogy ki vagyok én... De a besorolásom akkor is éreznie kéne... Vagy valóban olyan gyenge lenne, hogy még a szinteket se érzékeli?? Ez lehetetlen...
- Te vagy Keiko? - nèzett mèlyen a szemembe.
- Igen, èn vagyok. Mit akarsz? - tehàt tudja ki vagyok, mègis hozzàm mer szòlni...
- Te velem jössz, beszèlnünk kell - azzal megfogta a csuklòm, ès magàval hùzott az udvarra.
Onnan egy varázslat segítségével felröpített a tetőre. Mégse olyan gyenge... Nem tartozik a legkönnyebb varázslatok közé a repülés, főleg nem a 2 személyes.... és rengeteg energiát felemészt, rajta pedig még csak nem is látszik, hogy fáradt lenne, vagy hasonló... Ilyen erővel legalább 500-asnak kell lennie.... De ha ez így van, akkor az én osztályomba került volna... Mégis ki ő? És én miért nem éreztem meg az erejét, már az első pillanatban?
- Mégis mit akarsz tőlem? - förmedtem rá.
- Hogy mit? Már mondtam, hogy beszélni...
- És mégis miről? - fontam keresztbe a karjaim.
Vett egy mély levegőt, majd a párkányhoz ment, és leült a szélére... Nekem háttal... Majd intett, hogy én is üljek le mellé... Miért is ne? Gyorsan felhúztam egy akadályt, aminek köszönhetően senki se láthatott minket.. mg akkor se, éppen mellettünk ülne.. és főleg nem hallhat! Nem is hinnék egyesek, ez néha milyen hasznos, ha el akarsz rejtőzni... Miután ezzel kész voltam, leültem mellé..
- Láthatatlan akadály? - kérdezte körbenézve.
- Pontosan - ültem le mellé.
- Nem félsz, hogy esetleg megtámadlak, és nem fog róla tudni senki?
- Nem félsz, hogy hogyha megteszed, meghalsz? - kérdeztem vissza, de nem néztem rá.
- Szerinted, ha félnék, elrángattalak volna ide mindenki szeme láttára?
- Hmm... ott a pont...
- Nem azért hívtalak fel ide, hogy ezt csináljuk...
- Akkor miért?
- Meg akartam mutatni, hogy ki is vagyok...
- Talán valamelyik tanácsnok fia?
- Nem! Én vagyok az, aki felmenthet a sorsod alól...
Gakko no kaishi-ji ni, anata no jinsei no mendo o mi... /Jól vigyázz az életedre, indul az iskola.../
Elérkezett az idő... Iskolába kell mennem... Mindenki félelem tele várja ezt a napot.. de nekem nem kell aggódnom... Én vagyok a halhatatlanok vezetőjének lánya... Nincs az az ostoba életunt, aki velem ki merne kezdeni... Ugyan halhatatlanok vagyunk, de vannak köztünk olyan erősek (a vezető tanács tagjai, és a vezér családja), akik képesek a saját fajtájukat megölni... A többiek pedig csak súlyos sebeket ejthettek egymáson, azonban belehalni nem tudtak... Az iskolai rendszer is más volt nálunk, mint az embereknél... Nekünk nem volt szükségünk általánosra, alsó és felső középiskolákra, egyetemekre meg hasonlókra... És nem voltak felvételik sem... Itt mindenkit az ereje és képességei alapján soroltak be, és helyeztek el... Amint megszülettünk, beraknak minket egy gépbe... Az a gép megméri az erőnket, majd rangsorol minket... Ennek alapján kezdjük meg az életünket... Emberi években számolva 16 éves korunkba kezdünk el iskolába járni... Nálunk nincsenek ostoba egyenruhák, se névsor, vagy átlagos elosztás... Itt mindenki az ereje szerint osztanak "osztályokba". Az erőszintezőn 0-tól egészen 1000-ig vannak csoportok. Az egyetlen, aki valaha is elérte az 1000-res besorolást, az a mágus Katsuji volt, úgy 800 évvel ezelőtt... Édesapám, a jelenlegi vezető pedig már majdnem elérte a szintjét.... ő 985-ös... Az eddigi legerősebb.... Én, mint egyetlen gyermeke, koromhoz képest, nagyon is közel járok már hozzá.... Általában az én koromban, a tanácstagok és gyermekeik között is legalább 5-600-as különbség szokott lenni.... Én viszont 900-as vagyok... Ezért is fűznek hozzám nagy reményeket... Azt várják tőlem, hogy majd elérem Katsuji mester szintjét, és vannak olyanok is, akik azt remélik, hogy túlszárnyalom őt.... Egyik ilyen az apám... Azt mondja, szégyen családunk becsületén, hogy habár mi vagyunk a vezetők, van, aki nálunk erősebb, vagy erősebb volt... Én igazából úgy gondolom, hogy nincs igaza... de akkor is.. apámnak nem mondhatok ellent... De ennyi elég lesz.. Ideje indulnom az iskolába... Felkaptam a táskám, majd egy varázslat segítségével az iskolához repültem... Utam közben sokan mutatták ki tiszteletüket felém... Volt egy köszönésünk a tisztelet kifejezésére... Jobb kezünket ökölben a szívünkre tettük, majd meghajoltunk... Nem csodálnám, ha ismerős lenne számotokra... Az egyik itteni szörny átköltözött az emberek világába... Ott pedig egy siker könyvet írt a vámpírokról... Nos, végül is sokan adják a fejüket közülünk arra, hogy átköltözzenek, és az ebben a síkban történteket ott megírják... Ismerek olyat is, aki szégyen szemre beleszeretett egy emberbe, és azzal összekötötte életét... Sőt, még halandó is lett miatta... Förtelem... Szégyen a fajunkra nézve... Az iskolába érve a tanárok is köszöntöttek... még az igazgató is elém sietett, és bevezetett a termembe... Lehet egy kissé túlzás, de nekem külön hely volt fenntartva... Apám kérésére persze... Én valójában nagyon utáltam ezt a megkülönböztetést... De apám erről így vélekedett:
"Akinek meg van a hatalma, az használja ki! Akinek nincs, az hódoljon be, vagy az életével fizet érte!"
A vezetővel persze senki sem ellenkezett, de én jól tudtam, hogy emiatt nem kevesen gyűlölnek... és pont ezért nem is voltak igaz barátaim... sőt.. még nem igazak se... Senki se mert a közelembe jönni, mert féltek, hogy egy rossz szó és megölöm őket.. vagy csak egyszerűen rájuk unok, és végük... Nem szerettem ezt a hajcihőt, és hacacárét magam körül... De születésem óta ez megy... Ja és még egy érdekesség... A szokványos csecsemők úgy 20-30 körüli erővel szoktak születni.... az enyém születésem pillanatában 500 volt...
"Akinek meg van a hatalma, az használja ki! Akinek nincs, az hódoljon be, vagy az életével fizet érte!"
A vezetővel persze senki sem ellenkezett, de én jól tudtam, hogy emiatt nem kevesen gyűlölnek... és pont ezért nem is voltak igaz barátaim... sőt.. még nem igazak se... Senki se mert a közelembe jönni, mert féltek, hogy egy rossz szó és megölöm őket.. vagy csak egyszerűen rájuk unok, és végük... Nem szerettem ezt a hajcihőt, és hacacárét magam körül... De születésem óta ez megy... Ja és még egy érdekesség... A szokványos csecsemők úgy 20-30 körüli erővel szoktak születni.... az enyém születésem pillanatában 500 volt...
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)