Annyira jó volt végre valakivel beszélni... persze nem mondtam el, hogy ki is Chiyuu valójában.. Mégsi annyira megkönnyebbültem... Úgy érezte ismét felszabadultam a titkok láncai alól... Annyira felemelő érzsé volt... Akihide olyan kedves volt velem... még csak most ismertem meg, de olyan mintha évek óta barátok lennénk... Szavak nélkül is megért... Mellette szabadnak érzem magam...
- Szeretnéd, hogy mutassak neked valamit? - kérdezte.
- Persze - mosolyogtam rá.
- Akkor állj fel, és csukd be a szemed. Amíg nem szólok, nem nyithatod ki.
- Rendben van. Bízok benned -súgtam és becsuktam a szemem.
Úgy érezte, mintha mozogna alattam a föld... majd mintha a ruhámmal is történt volna valami... De bíztam benne és nem nyitottam ki a szemem. Egyszer csak minden abba maradt... Vettem egy mély levegőt... úgy éreztem már nem az iskola kertjében vagyunk...
- Kinyithatod a szeme - súgta a hátam mögül.
Úgy tettem, ahogy mondta.... és elakadt a lélegzetem... Egy tavon álltam... tavirózsákon.... rajtam virágból készült ruha.. hajam virágokkal feltűzve... A hely, ahol voltunk olyan volt, akár egy botanikus kert az emberek világában.... csak százszorta szebb... Egy kis darab mennyország... Ahogy körülnéztem a virágokból egyszer csak hangszerek nőttek ki... Akihide felém nyújtotta a kezét..
- Szabad egy táncra? - hajolt meg előttem.
- Természetesen - pukedliztem én is, és kezébe tettem kezem.
Ő magához húzott, szorosan átölelte a derekam, majd megvárta míg a virágok zenélni kezdenek. Halk, lassú ritmust játszottak... gyönyörű volt... Mi pedig csak táncoltunk a víz felszínén, mintha csak repülnénk... Szabadnak éreztem magam... Nem foglalkoztam se a varázslattal, se az apámmal... most csak mi ketten léteztünk és a virágok...
- Csak engedd el magad és élvezd - súgta ismét.
- Igen... csak élvezem... életemben először...
- Hagy, hogy elszálljanak a gondjaid....
Elengedtem magam és átadtam magam a táncörömének... Többet semmi se érdekelt... De hírtelen egy hangra lettem figyelmes... valaki a nevemet kiáltotta... a hang felerősödött... Ő kiáltotta a nevem... bajban volt....
Ima, watashi wa nani o subekideshou ka? /Most mit kéne tennem?/
Futottam.. nem is figyeltem hova, csak minél messzebb akartam tőle kerülni.. Szememből könnyek hulltak... Nem láttam semmit... Egyszer csak neki mentem valakinek... Majdnem sikerült a fenekemen landolnom, de akinek nekimentem, elkapott...
- Minden rendben? - kérdezte kedves hangon.
- I-igen... sajnálom - mondtam gyorsan, és megtöröltem a szemem.
Segített visszanyernem az egyensúlyom, majd pedig egy zsebkendőt nyújtott nekem. Én először vonakodva, de elfogadtam. Megtöröltem a szemem, majd elraktam a hófehér vásznat.
- Mond csak, mi történt? - kérdezte.
Nem válaszoltam, csak megrázta a fejem.
- Figyelj, nekem nyugodtan elmondhatod. Nem kell félned, nem árulom el senkinek, hogy a nagy Keiko-sama sírva ütközött belém, majd kiöntötte nekem a szívét. Nem akarok neked keresztbe tenni, és zsarolni se akarlak. Csak segíteni szeretnék - mosolygott rám.
Gyanakodva néztem fel rá... Mi történt itt? Hirtelen mindenki milyen kedves velem... De valamiért nem igazán merek megbízni senkiben....
- Mondd csak.. ki vagy te? - kérdeztem és a szemébe néztem.
- A nevem Akihide.
- Képességed, fajod, beosztásod?
- A Föld erőivel vagyok kapcsolatban, varázslóféle volnék és harcos.
- Értem... Tényleg megbízhatok benned? - kérdeztem félénken.
- Persze. De ne itt. Gyere velem.
Átkarolta a derekam, és egy kisebb kert felé terelt. Egy pad állt az egyik fa alatt... Nem valami védett hely... Leültetett a padra, ő pedig elővette a kardját, letérdelt a földre és beleszúrta. Valamit mormogott, majd pár pillanat múlva teljesen körülnőttek bennünket a vörös-rózsák... Teljesen elszigeteltek minket a világtól.. ez volt mi kis közös minidimenziónk... Ahogy így elnéztem, biztosra vettem, hogy hangszigetelt is volt. Valamiért mellette most biztonságban éreztem magam... Vettem egy mély levegőt, ő leült mellém, én pedig mesélni kezdtem....
- Minden rendben? - kérdezte kedves hangon.
- I-igen... sajnálom - mondtam gyorsan, és megtöröltem a szemem.
Segített visszanyernem az egyensúlyom, majd pedig egy zsebkendőt nyújtott nekem. Én először vonakodva, de elfogadtam. Megtöröltem a szemem, majd elraktam a hófehér vásznat.
- Mond csak, mi történt? - kérdezte.
Nem válaszoltam, csak megrázta a fejem.
- Figyelj, nekem nyugodtan elmondhatod. Nem kell félned, nem árulom el senkinek, hogy a nagy Keiko-sama sírva ütközött belém, majd kiöntötte nekem a szívét. Nem akarok neked keresztbe tenni, és zsarolni se akarlak. Csak segíteni szeretnék - mosolygott rám.
Gyanakodva néztem fel rá... Mi történt itt? Hirtelen mindenki milyen kedves velem... De valamiért nem igazán merek megbízni senkiben....
- Mondd csak.. ki vagy te? - kérdeztem és a szemébe néztem.
- A nevem Akihide.
- Képességed, fajod, beosztásod?
- A Föld erőivel vagyok kapcsolatban, varázslóféle volnék és harcos.
- Értem... Tényleg megbízhatok benned? - kérdeztem félénken.
- Persze. De ne itt. Gyere velem.
Átkarolta a derekam, és egy kisebb kert felé terelt. Egy pad állt az egyik fa alatt... Nem valami védett hely... Leültetett a padra, ő pedig elővette a kardját, letérdelt a földre és beleszúrta. Valamit mormogott, majd pár pillanat múlva teljesen körülnőttek bennünket a vörös-rózsák... Teljesen elszigeteltek minket a világtól.. ez volt mi kis közös minidimenziónk... Ahogy így elnéztem, biztosra vettem, hogy hangszigetelt is volt. Valamiért mellette most biztonságban éreztem magam... Vettem egy mély levegőt, ő leült mellém, én pedig mesélni kezdtem....
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)