Mahō no himitsu. Rosutomajikku /A varázslat titka. Az elfeledett mágia/

Nem a kövekből származik? Hiszen az lehetetlen! Mégis, hogy lett volna képes ekkora szintemelkedést elérni a kövek nélkül?

 - Mégis miről beszélsz? Hiszen az lehetetlen...

 - Nem lehetetlen. Pont ez a szép a varázslatban. Nem a kövek emelték meg az erődet... hanem Te magad! Azért lettél erősebb, mert hittél abban, hogy erősebb lehetsz, és azért mert....

 - Mert? - kérdeztem sürgetően, mert már nem bírtam ezt a fezsülstéget. 

 - Menj vissza könyvtárba... kikészítettem neked egy könyvet. Abban minden választ megtalálsz...

 - Várj! - kiáltotta tudatalattim, de már nem hallott. 

Még vettem egy utolsó mély levegőt, aztán visszamentem a poros könyvtárba. Amikor beléptem, a szoba közepén lebegett egy könyv. Pont ott, ahol nemrég én lebegtem. Odasétáltam, és elvettem a könyvet. Olyan írás volt rajta, amit még soha életemben nem láttam... Viszont a jelet felismertem. Annak a varázslatnak a jele volt. Kinyitottam, majd olvasni kezdtem. Először semmit nem értettem belőle, mert ugyan azon az idegen nyelven volt, mit a címe... De amikor jobb kezem a könyvre tettem, a jelem felizzott a betűk pedig átrendeződtek. Sose láttam még ilyen varázslatot. Majd a betűk megálltak, én pedig félhangosan olvasni kezdtem.

"A varázslat csakis a tiszta szerelem meglétével idézhető meg. Az áldozat nem valós, csupán egy próba. A két szerelmes élni fog, s szerelmük örökké tart, ha kiállják a próbát. Varázserejük növekedni fog, mert érzéseik is egyre nőnek egymás iránt. Varázserejük csakis a szerelmük miatt növekedhet. Ezt a hatás csak az igaz, tiszta szív képes elérni. A kétség sem képes érzelmeik útjába állni. Ez hát a nagy titok. Varázserő, melyet a szerelem táplál."

Varázserő, melyet a szerelem táplál? Hiszen ez lehetetlen! Akkor minden szerelmes elérheti ezt a szintet? Azt kizárt! Ez nem más, csak sületlen halandzsa! 

 - Tévedsz. Minden igaz. Ahogy a varázslat, úgy ez a lehetőség se ismert. A könyvön bűbáj ül. Csupán az képes megtalálni és elolvasni, akinek igaz, hű szívében szerelem lakozik. Csak így találhattad meg azt a varázslatot is. Ne ellenkezz, a tagadással nem érsz el semmit. Vagy talán még mindig nem érzed?

 - Mégis mit kéne éreznem? - néztem rá, és éreztem, hogy szemem könnybe lábad.

 - A szerelmünket - emelte meg az állam, és megcsókolt.

Watashi no tsuyo-sa no hontō no minamoto... Chōdo koko ni nani ga okotte iru nodeshou ka? /Az erőm igazi forrása... Mégis mi folyik itt?/

Ki kell derítenem, hogy mi folyik itt. Ennek a varázslatnak nem is lenne szabad léteznie, túlságosan nagy az ereje. És persze nagy áldozatot is követel… de nem volt időm ezen gondolkodni. A könyvtárba mentem és leültem pontosan a szoba közepébe. Felvettem a meditáló pozíciómat, majd elmondtam egy kereső búbájt. A testem felemelkedett én pedig lehunytam szemem. A szoba forogni kezdett velem, amikor pedig kinyitottam a szemem, könyvek vettek körbe. Kifújtam a levegőt és nekiláttam az olvasásnak.  Azt hittem ebben a könyvtárban majd választ kapok a legtöbb kérdésemre, azonban minél több könyvet olvastam el, annál biztosabb voltam abban, hogy ez az egész reménytelen. Nem találtam semmit se a kövekről, se erről a varázslatról… Friss levegőre volt szükségem… Kimentem a kertbe egy kis sétára. A védőfal miatt senki se tudta, hogy itt vagyok, ahogy ennek a helynek a létezéséről se tudtak. Itt mind a ketten biztonságban voltunk. Amint az első kő eggyé vált velem, új akadályt húztam, ami az erőm növekedésével együtt egyre erősödött. Már apánk se tudott volna minket megtalálni… A szél hajamba kapott és úgy éreztem elfújja a gondjaimat. Legalábbis reméltem… nem tudtam hogyan tovább. Nem mehetek se haza, se az iskolába. Apám biztosan megtalálna… De miért is félek tőle? Már erősebb vagyok nála! Mindenkinél erősebb vagyok! De akkor is félek. Nem akarom, hogy valami szörnyetegként vagy különcként kezeljenek. Nem akarom, hogy tartsanak vagy féljenek tőlem… A régi életem akarom visszakapni. Egyszerűen csak normális akarok lenni!  Ez olyan nagy kérés? Miért nem lehet, nekem is átlagos erős? Miért nem lehetek én is pont olyan, mint a többi korombeli? Miért kell különlegesnek lennem? Nem akarok az elvárások szerint élni, a magam ura akarok lenni! Mindig ezt akartam, most mégis félek, hogy egyedül leszek…

-          Én itt vagyok – hallottam a gyöngéd és kedves hangot.

Nem fordultam meg. Tudtam, hogy nincs itt, csak telepátiával szól hozzám. Hangja megnyugtató volt, mégse feledtette aggodalmaim.

-          Tudom. De te se leszel örökké velem, mind a ketten tudjuk.

-          Tévedsz. Mi mindig együtt leszünk. A jel a bizonyíték.

-          Nem bizonyít semmit. Csak emlékeztet rá, hogy már nincs sok hátra.

-          Tényleg azt hiszed, hogy hagyom, hogy feláldozd magad értem?

-          Nem kértem, hogy engedélyezd. Azt teszek, amit akarok.

-          Nekem kell téged megvédenem! Nem fordítva.

-          Mindig az erősebb védi a gyengét. Évezredek óta így megy.

-          Nem az erő számít, még mindig nem érted? Csak az számít, amit a szíved akar. Az erőd nem a kövektől származik, hanem a szívedből. Azért voltál képes erősebbé válni, mert hittél önmagadban!